Ezt gondoltam magamban: Megpróbálom, milyen az öröm, és élvezem a jót. De kitűnt, hogy ez is hiábavalóság. A nevetésre azt kellett mondanom, hogy esztelenség, az örömre pedig azt, hogy mit sem ér. Majd azt gondoltam ki, hogy borral vidítom magam, de csak úgy, hogy eszemet a bölcsesség vezesse. Oktalan dolgokhoz fogok, hogy meglássam: jó-e az az embereknek, amit véghezvisznek az ég alatt egész életük során.
Salamon király korának kiemelkedő uralkodója volt. Nemcsak bölcsességével, de leírhatatlan gazdagságával és az ebből következő teljhatalommal is rendelkezett. Mindent ki- és megpróbálhatott, és nemcsak lehetősége volt rá, de meg is akarta tenni. Mivel hatalmában állt, meg is tette. A Prédikátor könyvének a megelégedett ember ódájának, a megelégedettség himnuszának kellene lennie, de csak egy megelégítetlen, az éhségét sirató keserű-bölcs embert látunk a verssorok mögött.
Nekünk sokkal kevesebb lehetőségünk van némely dolgot megpróbálni és csak igen szerény mélységekig kipróbálni, mint Salamonnak, és mégis akarva-akaratlanul erre az útra tévedünk. Megpróbáljuk, milyen az öröm és megkíséreljük élvezni a jót. Pedig bölcsek bizonyosan nem vagyunk és talán okosok sem, mert Salamon kárán sem vagyunk hajlandók tanulni, pedig ő már egyszer megtanulta, hogy mindaz hiábavalóság.
De hát akkor mi a helyes hozzáállás az élethez, kérdezhetjük.
Salamon ebben segítségünkre siethet, ezt mondva: “Figyeljetek csak: az élet élvezete valójában az Isten ajándéka. Lehet élvezni a kis dolgokat, enni, inni és értelmes munkát végezni, de ezek az apró örömök nem önmagukban élvezetesek, hanem Istenünk kezéből elvett jó ajándékokként élvezhetők igazán.”
Az élvezet nem magában az ajándékban, hanem abban a közösségben található meg, amelyet az ajándékozóval töltünk, miközben élvezzük a jó ajándékot. Ez az, ami mindent megváltoztat!
