Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jézus erre ismét ezt mondta nekik: Békesség nektek!
Elgondolkodtál már azon, hogy te mit mondtál volna a tanítványaidnak, ha a feltámadott Jézus helyében lettél volna? Én valami ilyesmit mondtam volna: “Hogyan lehettek ennyire hitetlenek, hogy félelmetekben elbújtok, bezárjátok magatokat? Hogyan nem emlékeztek arra, amit háromszor is elmondtam nektek a halálomról és a feltámadásomról?” De mit mondott Jézus kétszer is? “Békesség nektek!” Miért nem kérte számon a hitetlenségüket? Miért kínálja ehelyett a békességét? El tudod képzelni, hogy milyen lehetett Jézus arca, amikor ezt mondta? Vajon mi látszódott abból, ami éppen a szívében volt? A földöntúli öröm, boldogság, nyugalom, békesség. Ebben akarta részesíteni a tanítványait. A feltámadás és a győzelem örömét akarta velük megosztani. Azt akarta, hogy a tanítványok szívében is ugyanez az öröm és békesség legyen. Ez nem a hitetlenség miatti számonkérés ideje, hanem a győzelem megünnepléséé.
Jézus velünk is így bánik. Amikor már tudatában vagyunk a hitetlenségünknek, hűtlenségünknek, bűneinknek, és várjuk a felülről jövő leszúrást, akkor csendesen átölel minket, és azt mondja: “Békesség nektek!”
