Zarándokének. Dávidé. Uram, nem fuvalkodik fel a szívem, nem kevély a tekintetem. Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem. Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem. Bízzál, Izráel, az Úrban most és mindörökké!
Az embereket vonzza a nagyság, a jelentőség elérésének lehetősége. A saját dicsőségünket akarjuk valamilyen módon felépíteni, mert úgy gondoljuk, hogy ez tesz minket elégedetté, ez ad értelmet, célt az életünknek. A vágyaink és a céljaink által vezérelt és hajszolt emberek leszünk, és a végső cél az, hogy nagynak, értékesnek lássuk magunkat. Büszkék akarunk lenni magunkra. Ez az emberi élet egyik nagy csapdája. Ezt a csapdát Dávid, aki Izrael királya lett, felismerte. Nem akarja naggyá tenni magát, nem őriz a lelkében irreális, elérhetetlen célokat, amelyek csak tönkretennék a lelkét, a büszkeséget vagy az önsajnálatot gerjesztenék fel. “Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet…” Kimondom a lelkemnek, hogy nem erre van szükségem, nem ez fog boldoggá tenni. De akkor hogyan érem el a boldogságomat? Az Istennel való bensőséges kapcsolat által. Dávid egy gyönyörű képet használ erre a bensőséges kapcsolatra : Isten az anya, aki a saját tejével táplálja, szoptatja a gyermekét, hogy az teljesen megnyugodjon és megelégedetté, boldoggá váljon. Milyen csodálatos az az állapot, amit Dávid leír: “Mint a gyermek, olyan most a lelkem.”
Akarod-e ezt a boldogságot? Menj a Felséges rejtekébe, a Mindenható árnyékába, aki a tollaival betakar téged és szárnyai alatt lesz az oltalmad. (Zsoltárok 91,1-4)
