Uram, kegyelmed az égig ér, hűséged a felhőkig! Igazságod olyan, mint Isten hegyei; ítéleteid, mint a nagy mélységek; embert és állatot te tartasz meg, Uram! Ó, Istenem, milyen drága a te kegyelmed! Szárnyad árnyékába menekülnek az ember fiai. Dúslakodnak házad bőséges javaiban, gyönyörűséged folyóvizéből itatod meg őket. Mert nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot.
Hogyan írhatnánk le Mennyei Atyánk végtelen irgalmát és kegyelmét, igazságának erejét és dicsőségét?
A zsoltáros is megpróbálkozik vele, de nem találja rá a szavakat, a legjobb hasonlatot. A hegyek csúcsának magasságát és a föld mélységét hozza szemléltetésként. Ha álltál már meg előtted tornyosuló, megmászhatatlannak tűnő hegyóriás előtt akkor valami halvány elképzelésed lehet a töredékéről annak, amit az író fejtegetni óhajtott.
“Isten jósága, hogy még élünk” és végtelen kegyelme, hogy ezt a létet a tenyerén hordozott gyermekeiként élhetjük meg.
Kegyelme drága, mindennél értékesebb, s ez csak Krisztus keresztjében ragyog föl igazán nekünk.
De menedékünk is a Mindenható, s rejteket, védelmet adó szárnyai takarnak be bennünket az élet próbái során.
Mennyei Atyánk az élet forrása. A Fiában belénk áradó Élet, a Szellem bőségében élt Örökélet már most, már itt a földön és a fizikai halálon túl is a mienk.
