Amely napon pedig felmutatjátok a kévét, áldozzatok az Úrnak egy hibátlan, egyesztendős bárányt egészen elégő áldozatul.
Mindannyian vágyunk a tökéletességre, ez a zsigereinkbe van írva. Vannak közülünk, akik túlzásba is viszik ezt, őket nevezzük maximalistáknak, miközben önfejlesztő könyvek tömkelege táplálja a tökéletességre való törekvésünket. A hír, hogy nem vagyunk, sőt, nem tudunk tökéletesek lenni, lesújtó, egyeseknek éppen ez az, amiben megbotránkozva nem tudnak bemenni a mennyek országába. Ha azonban átlépünk ezen a botránykőn, megkapjuk a jó hírt: van, aki tökéletes volt, és Ő megszabadított bennünket a saját tökéletlenségünk fájdalmától. A mózesi törvény az áldozati állatok hibátlanságát újra meg újra előírja. Istennek nem elég a tökéletesnél alacsonyabb minőség. A maximalizmusunk jogos, csak elérhetetlen. Viszont éppen e törvényekből tudjuk, hogy Krisztus tökéletes áldozat volt – „hibátlan” (1Péter 1,19). Mivel ő tökéletes volt, nekem már nem kell annak lennem, és bízhatok abban, hogy átveszi tőlem az önfejlesztésem projektjét is (Filippi 1,6). Ez nem jelenthet részemről apátiát vagy tétlenséget, sőt éppen amiatt, hogy Isten dolgozik rajtam, fel vagyok szólítva, hogy munkálkodjak magamon (Filippi 2,12-13). De ki van már húzva a talaj mindenféle görcs, erőlködés vagy éppen elkeseredés és feladás alól.
