Elcsügged bennem a lelkem, megdermed bensőmben a szívem. Megemlékezem a régi időkről, végiggondolom minden dolgodat, kezed munkáiról elmélkedem. Feléd tárom kezemet, lelkem mint szomjú föld, úgy sóvárog utánad. Siess, hallgass meg, Uram, mert eleped a lelkem! Ne rejtsd el arcodat előlem: ne legyek hasonló a sírba szállókhoz! Jó reggel hallasd velem kegyelmedet, mert bízom benned! Mutasd meg nekem, hogy melyik úton járjak, mert hozzád emelem lelkemet!
Dávid zsoltára nehéz helyzetben született. Valaki ezt az alcímet adta a zsoltárnak: A jobb napokat látott ember panasza és könyörgése. Könyörgéssel teli sorokat olvashatunk. De kinek szól ez a panasz, kihez kiált a könyörgés? Ahhoz az Istenhez szól, aki uralkodik mindezen helyzetek felett, akihez mindenkor odafordulhatunk, akitől bizonyosan várhatjuk a választ, a megoldást a rossz napok közepette. Elcsügged bennem a szellemem, mondja Dávid. Ha a jelen helyzetre, a jelen állapotokra nézek, akkor a szívem is megdermed, elfog a kétségbeesés, kimegy belőlem az élet. Nem nézhetek hát erre. Irányt kell szabnom a gondolataimnak, a tekintet útját meg kell választanom. Tudatosan az ÚRra, az Ő munkáira tekintek, minden végzését, munkáját kezdem csodálni, Róla elmélkedem.
A tekintet iránya a lehúzó körülményekről elfordul, a lélek, az egész lényünk mennyei Atyánkhoz fordul, rá szomjazik, sóvárog utána. Hiszen Ő az, aki minden szükségem betöltője, hiszen Ő az, aki meghallgat, aki tekintetével bátorít, sőt vezet.
Kivel mással kezdhetnénk jó reggel az utunkat, ha nem a Mindenható Istennel, aki gondoskodik e teljes napunkról és benne rólunk is.
