Ezt mondja az Úr, Izráel királya és megváltója, a Seregek Ura: Én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs isten. Kicsoda olyan, mint én? Szóljon, mondja meg, sorolja fel, hogy mi történt, amióta hajdan népet alkottam; és mondják el a jövendőt, ami következik! Ne rettegjetek, és ne féljetek! Hiszen régóta hirdettem, megmondtam, és ti vagytok a tanúim! Van-e isten rajtam kívül? Nincsen kőszikla, nem tudok róla!
A bálványszobrok készítői mind hiábavalók, és amiket kedvelnek, nem érnek semmit. Tanúik nem látnak és nem tudnak semmit, ezért szégyent vallanak. Ki formált istent, ki öntött bálványszobrot, amely semmit sem ér? Akik a bálványokhoz ragaszkodnak, mind szégyent vallanak, mert maguk a mesterek is csak emberek. Gyűljenek össze, álljanak elő mind! Majd megrettennek és szégyent vallanak valamennyien!
Mindannyian rendkívül törékenyek és sebezhetőek vagyunk legbelül. Kifelé mást mutatunk, magabiztosságot, erőt, stabilitást. Hogyan tudjuk ennyire becsapni magunkat? Megalkotjuk az isteneinket, akik majd gondoskodnak rólunk, védelmeznek minket, naggyá, maradandóvá teszik a nevünket, és megelégedettséget hoznak az életünkbe. Betöltik Isten funkcióját az életünkben, életet remélünk tőlük. Ezek az istenek a bálványaink. Más emberek, kapcsolatok, a hatalmunk, a pozíciónk, a megszerzett javaink. Mindezeket mi építettük fel, mi értük el, mi alkottuk meg. Az egész teremtett világban soha senki sem tudott és nem is fog tudni önmagánál magasabb rendűt alkotni (l. Mesterséges Intelligencia és evolúció, hazugságok, félelmek). Arra bízod az életedet, arra támaszkodsz, az az istened, akit/amit te alkottál, vagy ami az embernél alacsonyabb rendű?! Van ennél nagyobb ostobaság és hazugság? Az ember még arra is képes, hogy akár csúszómászó férgeket vagy bármi mást imádjon, csak azért, hogy ne kelljen elismernie a sebezhetőségét, és az élő Istennek való kiszolgáltatottságát. Miért nem menekülsz az igazi Istenhez, aki már régóta vár rád, hogy Istened lehessen? Ő az első és az utolsó, Ő az életünk kősziklája mindörökké!
