Amikor beszállt a hajóba, követték őt a tanítványai. És íme, nagy vihar támadt a tengeren, úgyhogy a hajót elborították a hullámok. Ő pedig aludt. Tanítványai odamentek hozzá, felébresztették, és ezt mondták: Uram, ments meg minket, elveszünk! De ő így szólt hozzájuk: Mit féltek, ti kicsinyhitűek? Ekkor felkelt, ráparancsolt a szelekre és a tengerre, és minden elcsendesült. Az emberek pedig elcsodálkoztak, és ezt mondták: Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki?
A tanítványok hitték, hogy Jézus valahogyan segít rajtuk, hiszen ezért ébresztették fel. Ezt kérik Tőle: Uram, ments meg minket, elveszünk! Nélküle tényleg elveszünk. Belefulladunk a bűneinkbe, a félelmeinkbe, az Istentől jövő élet hiányába. Nagyon jó volt a tanítványok kérése első megközelítésben.
De Jézus mégis kicsinyhitűnek nevezi őket, Márk evangéliumában pedig ezt kérdezi: “Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek?” Miben kellett volna hinniük?
“Ha velem vagy egy hajóban, akkor nem veszhetsz el, akármilyen nagy a vihar. Én az életed bármilyen nagy vihara felett is Úr vagyok. Nagyon szeretlek téged, és nem hagylak elveszni. A félelmeid mögött azok a hazugságok vannak, hogy nem vagyok veled a bajban, vagy nem vagyok képes kimenteni téged a bajból.”
Ezután Jézus egyszerűen csak ráparancsolt a viharos szelekre és a tajtékzó hullámokra, és hirtelen minden elcsendesült. A VAGYOK a realitás, a valóság az életünkben, nem a szelek és a hullámok. Ezek csak ijesztgetések.
Mindannyiunknak el kell gondolkozni a tanítványok kérdésén: Ki ez, hogy a szelek is, a tenger is engedelmeskednek neki? Az agyunkban lévő teológia nem elég a viharban. Egyedül a készséges, teljes önátadás és az örömmel teljes imádat az egyetlen logikus és méltó válasz életünk legfontosabb kérdésére.
(B.L.)
