Ruth pedig ezt mondta: Ne unszolj engem, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Mert ahova te mész, oda megyek én is, és ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem is. Bármit tegyen az Úr velem, csak a halál választ el engem tőled!
Mindig irigyeltem Naomit egy kicsit, hogy egy ennyire ragaszkodó útitársat kapott maga mellé. Nem véletlen, hogy sokszor esküvőkön idézzük e sorokat. Megrendítően mély szeretet van Ruth szavaiban, olyan szeretet, amilyenre mindannyian vágyunk. Már-már földöntúli szeretet, olyasmi, amit mi nem is igazán tudunk megadni egymásnak. Talán ez a néhány mondat nem is az emberi szeretetről szól, hanem arról, amelyet Istentől kapunk. Pünkösdkor is a Szent Szellem kiáradását ünnepeljük, vagyis a napot, amelyen ilyen mély közösségbe lépett velünk. Hiszen bármi történjék is, nem hagy el bennünket, nem fordul el tőlünk, oda megy, ahova mi megyünk, ott lakik, ahol mi lakunk. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, mint hogy Jézus vállalta még a halált és az eltemetést is értünk – teljesen azonosult a mi sorsunkkal, és ezáltal lett a mi sorsunk egy az övével. Így a halál is már csak valami jelentéktelen dologgá vált, amely ugyan még elválaszt Tőle bennünket, de Jézus arcát látva ébredünk fel belőle, miután itt majd lehunyjuk a szemünk. Hol is lenne a fullánkja?!
